TINIK ÁLMA


Szombat délutáni hangulat úszott a város felett.
Az emberek egy része még a Nagyerdei strandon sütkérezett, vagy otthonában a táskarádiója kereső
gombját tekergette valami vidám magyar nótát keresve. Az Apolló és a Víg mozi is dugig volt, - mint minden hétvégén - a délutáni és esti vetítéseken.
(Kevés ember ülhetett még akkor a tévé képernyője elé. Az még úri dolognak számított.)
A kánikulai hőség váratott magára, de igazi június eleji napfényes délután volt. A városból a
Nagyerdő felé vezető út mindkét oldalán hatalmas, öreg hársfák bódították a sétáló embereket.
Illatukkal körül lengték a villamossíneket, az úttesttől tisztes távolban, titokzatosan, s egyben
elutasítóan megbúvó öregedő családi házakat, elegáns villákat. Ha enyhe szellő fújt még jutott a
szomszédos utcáknak is, de nagyobb szél már kisöpörte a csodás illatot.
A hétköznapi rohanásnak nyoma se volt.

Csinosan öltözött fiatalok andalogtak egymást átölelve, világgá kürtölve érzéseiket. Gyerekek
röpködtek szüleik körül a Vidám Parkban kikunyerált lufikkal, plüss állatokkal, vagy éppen a
nagyadagos fagylaltjukat próbálták eltüntetni, mielőtt a Nap könyörtelenül elolvasztotta volna
azokat.
Idős párok csoszogtak, bandukoltak. Némelyek botra támaszkodva, élvezték, amit még a természet
adhatott nekik. A madárcsicsergést, a virágok körül sürgölődő méhek zümmögését, rácsodálkoztak a
járdát szegélyező bokrok rejtekéből elő-előbukkanó, hangoskodó verebekre, a frissen nyírt füvön
éppen csemegéjét fogyasztó feketerigóra.
Régi ismerősök mosolyát keresték, kedves köszönésüket, "- Hogy tetszik lenni, de jó, hogy látom” –
udvarias, olykor közhelyes szavaikat, és magukba zárták azokat, félretéve rosszabb napokra.
A két tinilány csinos ruhába kiöltözve, tűsarkú cipőben tipegett a Nagyerdőről hazafelé. Vidámak
voltak, nevetgéltek. Milyen is legyen egy már nem gyerek, szeptembertől pedig igazi gimnazista
lány? Nyolc évig jártak egy iskolába, de csak a felsőben lettek igazi barátnők. Addigra ismerték meg
igazán egymást. Azóta elválaszthatatlanok. A gondolataik is egy rugóra járnak.
Boldogok voltak, mert végre igazi nagylánynak érezhették magukat. Nem szegte kedvüket az sem,
hogy nem egy suliba fognak járni. Attól ők még barátok maradnak.

Sétáltak gondtalanul és csak egy valami izgatta őket. Végre találni egy igazi fiút!
Ez abban az időben, - a hatvanas években - nem is volt könnyű feladat. Főleg nem, ha valaki nem
koedukált iskolába járt. Ráadásul a nevelési módszereire valamit is adó, rendes szülő elmagyarázta
gyermekének vagy százszor, hogy jól nevelt lány utcán, villamoson, moziban, vonaton, buszon, s
még ki tudja hány helyen nem ismerkedik!
Szórakozóhelyről pedig szó se eshetett. Oda a tinik csak szülői felügyelettel járhattak egy-egy sütit,
fagyit vagy éppen narancslevet elfogyasztani.
Volt is fejtörés esténként elalvás és álmodozás előtt, vagy éppen az iskolai tíz perces szünetekben,
hogy akkor hol találnak majd rá az igazira? Legtöbbször arra a következtetésre jutottak, hogy ők
bizony így vénlányok maradnak.

A szülői ráhatás olyan erős volt, hogy már attól is lelkiismeret furdalása volt némelyiküknek, ha egy
kedves fiú biztató tekintetét lopva elkapták. De most eszükbe sem jutott a sok intő szó. Kíváncsi
szemekkel figyelték a szembe jövőket, hátha egy csinos srác valahogy beléjük botlik.
Elég lenne egy mosoly is tőle! Na mondjuk egy randi sem lenne rossz.
Még azon sem töprengtek, hogy az a képzeletbeli nagy ő melyikükkel randizna. Mindegy.
Örülnének egymás sikerének. Hiszen barátnők.

De úgy tűnt, ezen a napon sem fog összejönni, miközben rajtuk kívül mintha már minden lánynak
akadt volna párja. Mintha az összes kamasz foglalt lenne, mindenfelé csak szerelmes párokat láttak.
Lassan elhagyták a hársfasort. Már a Bem téren is túl jártak. Néhány perc és hazaérnek. Haza. És ma
sem történt semmi.

Egyre nagyobbakat hallgattak. Egyre kevesebb téma jutott az eszükbe.
A Nap szinte szégyenkezve húzta be az ablakán a felhőfüggönyt, mint aki úgy érzi, hogy valamiben
egy kicsit ludas. Enyhe szél indult vendégségbe az alkonyodó város utcáiba. Felfrissítette az álmos
tereket, korzózó embereket. A felriasztott szél meg-megtáncoltatta a gallyakat, máskor meg a lányok
selyem blúzával játszott bújócskát. Térd fölött érő szűk szoknyájukkal már nem tudott mit kezdeni.
Ezért bele-beletúrt sötétszőke, rövid hajukba, hátha el tudja hessegetni arcukról az egyre inkább
elhatalmasodó rosszkedvet.
A falevelek sustorgásaiba, gallyak apró, rövid reccsenéseibe léptek ütemes zaja olvadt. Olyan
halkan, hogy a lányoknak is időbe telt, amíg felfigyeltek rá.
Valaki követi őket!

Megpróbáltak feltűnés nélkül hátrafordulni. A szívük a látványtól a torkukban dobogott.
Két tizennyolc körüli jóképű srác lépkedett a nyomukban. Épp olyanok, amilyenről álmodoztak!
Magasak voltak mindketten, arcuk már-már férfias volt, kellemesen finom vonásokkal. Egyikőjük
szőke, míg a másik olaszos, barna, nagy mosolygós szemekkel.
A lányok visszafogták lépteik ritmusát, de kellő távolságot tartottak a fiúkhoz képest, jelezve jó
neveltetésüket.
A két tini mindenféle csacskaságról kezdett halkan társalogni, közben élénken figyelték a két srác
párbeszédét. A lányok fejében a kezdeti dicsérő, hízelgő szavaktól merész gondolatok kezdtek
kibontakozni.

A randira már a fiúk tettek ajánlatot. A két tini – hiába várt olyan régen erre a pillanatra – még
válaszolni sem mert. Végigfutott az agyukon, hogy úgy sem lenne bátorságuk elmenni. A szülők
még mindig gyereknek tekintik őket.
Jobb, ha sietve hazahúznak - gondolták, s felgyorsították lépteiket. Hátuk mögött a srácok nem
adták fel.
Valami olyan megjegyzést tettek, hogy csak kapják el a lányokat...

A két tinit megrettentette a fiúk merészsége. Eszükbe jutott az unásig ismételgetett szülői intelem
arról, hogy mi minden történhet meg velük. Ez már ijesztő kezdett lenni.
Egyikőjük hirtelen hátrafordult, s ugyanazzal a lendülettel egy hatalmas pofont kevert le a mögötte
baktató barna srácnak.
Egy pillanatra talán csak azért lett csend, hogy az azután feltörő röhögés még félelmetesebb legyen.
A szőke fiú majd lenyelte a nyelvét a nevetéstől, s ami a legszörnyűbb volt még a másik tini lány
mosolya is egyre hangosabb kacagásba ment át.

- Te meg mit nevetsz? – szólt idegesen Marcsi barátnőjére  Cili.
- Tudod te, mit tettél? – kérdezett az vissza.
- Amit megérdemelt. Pofon vágtam!
- De az a szerencsétlen meg se szólalt egész úton!
- Úristen – futott át az agyán. Éppen azt pofozta fel tévedésből, aki annyira tetszett neki.
A vér elöntötte az arcát, miközben visszafordulva egy halk „bocs, ne haragudj”-ot motyogott a
szintén zavarban levő, kárvallott fiúnak.
Azután barátnőjével egyre tempósabban, majd szinte futva menekültek álommá foszlott lovagjaik
elől, egészen hazáig.


 2009.10.22.-204.07.08
Zsefy Zsanett

Megjegyzések