KUTYAPÓRÁZ

Már megint porszívózok - dohogtam magamban - ahelyett, hogy elnyúlnék a tévé előtt, vagy kint bóklásznék az illatozó hársfák alatt, vagy éppen egy jó könyvvel ütném agyon az időt!
Na, de én már legalább huszonöt éve mindennap ezt csinálom. Ha esett, ha fújt, ha dolgozni mentem, ha beteg voltam mindennapos dolog volt a tollpihék, szőrcsomók felporszívózása. S nem változott ez azóta sem.
Nálunk ugyanis ősidők óta voltak papagájok, kutyák, cicák. Na nem mind egyszerre!
Mentettünk már meg parkban "felejtett" törött páncélú mocsári teknőst, amit azután az állatkertnek adtunk "utógondozásra". Találtunk már késő este egy belvárosi pinceablakban jól fejlett sünikét is. Őt másnap egy nyugalmas erdőszélen engedtük útjára.
De volt időszak, hogy nyári szabadságra, a hétvégi házba két kutyával, egy pár hullámos papagájjal, azok hat fiókájával költöztünk ki. A taxis arcát - aki szállított bennünket - látni kellett volna! Azóta is hálával gondolok rá, hogy vállalta a fuvart...

A papagájok a kisebbik fiam "szerzeményei" voltak. Még csak két éves volt, amikor - teljesen cél nélkül, s gyanútlanul - kimentünk a Mihály-napi vásárra.
Őkelme ott választott ki - vagy inkább sírt ki - egy sárga, hullámos papagájt "magának". S, ahogy sejtettem, nem tettünk meg öt lépést sem, fordulhattunk vissza Zsuzsi papagáj párjáért. Elvégre - kicsi fiam szerint -" nagyon boldogtalan lenne Zsuzsika egyedül". S a nyomaték kedvéért "bizonytalan ideig is elhúzódhat" hisztit vágott le.
S micsoda ember az, aki hagyja szegény kis fiacskáját szenvedni?
S micsoda ember az aki hagyná, hogy eleméssze magát ez a kis pihés teremtény?
Mi bizony nem ilyen emberek vagyunk!
Amúgy is, ahol egy madárka pelyhez, tollaz, kajabál reggelente a kalitkában ott már a másik fel se tűnik...
Ez persze mindaddig igaz lehet, amíg annyira egymásba nem szerelmesednek, hogy évente kétszer is hat-nyolc fiókával nem növelik családunk eltartásra szoruló tagjainak létszámát!
Az viszont már komoly kihívás neurológiai szempontból! Az, hogy eteted őket, takarítasz utánuk a legkisebb gond. Az, amikor a kikelt, életben maradt hat- hét kopasz kis fióka egész álló nap, s ráadásul még éjszaka is egyfolytában kajáért csipog, na az a kihívás!
Mit csipog, rikácsol, s emellett a családnak másnap reggel iskolába, munkába kell menni..!
De a feketeleves csak ezután következik : a fióka totyogó tanóra, ami a nap huszonnégy órájára értendő. Ennek a lényege, hogy ezek a kis imitt-amott pihés kis furcsaságok a keltető rúdjára felkapaszkodnak, majd lepottyannak . Kapaszkodás, pottyanás. Kapaszkodás, sipítozás, pottyanás. Egész nap, napokon át. Ezután következik a röpbölcsi. Hasonló kivitelezéssel és sikerrel, de sokkal nagyobb öntudattal, elszántsággal. Ekkor már, ha az ülőfára nem tudtak visszarepülni, kapaszkodni addig rikácsoltak míg fel nem raktam őket.
S ahogy az ülőfán voltak egy perc sem telt el már újabb röpp-próbába kezdtek ! S ez eltartott pár napig! Ha belegondolok a fiaimhoz csecsemőkorukban sem kellett ennyiszer felkelnem. Pedig ők sem voltak éppen mormoták...

Még javában élveztük a szerelmes Zsuzsika, és Gyurika tollas, csivitelős hétköznapjait - a gyönyörű gyerekeiket mind
elajándékoztuk - amikor újabb családtaggal gyarapodtunk.
Úgy május vége lehetett, harmadikos Peti fiam lent biciklizett a kis barátaival. Én nyugodtan tettem-vettem a lakásban, hiszen mindig meg lehetett bízni benne. Elmondta hova, kivel megy, mikor jön, ec.
( Azért persze mindig, s mindenért izgultam , s izgulok érte, s a tesójáért. Ez már csak így van "anyáéknál".)
Nos, minden ment a maga útján, amikor csörrent a zárban a kulcs, s én szokás szerint pattantam az előszobába fogadni a kicsi fiamat.

A látvány mellbevágó volt.
Elől egy bicikli, valahol annak közepe táján egy szőkeség, s a szőkeség bokája magasságában négy görbe láb, s kicsit feljebb vidám, barna szempár.
-Úristen! Csak nem kutya?! Nem megmondtam, hogy lakásba nem való kutya! Nem meséltem elégszer, hogy milyen fájdalmas volt amikor Mazsi kutyánk meghalt.! Nem akarom, hogy átéljétek azt az érzést Ti is!
-De anyu! Én nem akartam, hogy feljöjjön! Csak bicikliztem, s egyszer csak utánam szaladt. A lépcsőházba is magától jött! Csak a liftbe kellett betenni...
Erre már nem lehetett mit válaszolni. Hiszen csak a liftbe kellett betenni.. Világos, hogy a kutyus mindent szabad akaratából cselekedett.
Így azután természetes volt, hogy a kutya döntését nem bíráljuk fölül..
Peti fiam Csöpi névre keresztelte újdonsült keverék, de tacskó kutyáját. Mondanom se kell, hogy Csöpike lett a család kedvence. Imádni való házőrző, társ, játszótárs volt a tacskókra jellemző fifikával, "rosszasággal", kimondhatatlan nagy szeretetével, ragaszkodásával!

Addig se volt, onnantól kezdve pláne nem volt unalmas, egyhangú az élet! Egészségünk megóvásában is tevőlegesen részt vállalt Csöpike. A mindennapi három- négyszeri sétáltatásból ugyanis mindenkinek kijutott. A séta pedig csak jót tesz testünknek, szellemünknek..
Egy ilyen délutáni sétáltatás idejét, - amikor éppen Peti fiam volt soros - gondoltam hasznosan töltöm ki. Aznap - éppen szombat délután volt - még a hétvégi "főzőcske,de okosan" műsor gyakorlásán túl semmire nem volt időm.

Így amikor kisfiam bejelentette, hogy két kis barátjával megsétáltatják Csöpikét, én önző módon egyből a porszívózásra gondoltam.
Nem is baj, ha nincs itthon Csöpi, legalább az utolsó kutyaszőrt, s papagájtollat is feltakaríthatom. Ez persze tudtam, hogy hiú ábránd, na de megér egy próbát.

Gyanútlanul, s jókedvűen kezdtem a porszívózáshoz. Ahogy körbejártam az étkező asztalt, kicsit megszédültem. - Ez nem lehet igaz ! De akkor hol a póráz?
Odarohantam a kilencedik emeleti lakásunk ablakához, s lenéztem. S mit láttam?!
A szombat délutáni sétálós, biciklizős emberek között három jókedvűen dumcsizó kis srác tartott a játszótér felé. A középső kisfiú úgy magyarázott, hogy közben a kezében lévő pórázt is körbe-körbe lengette..

-Peti!- kiáltok le az ablakból. - A kutya itthon maradt!
A három gyerek fel, a járókelők pedig a gyerekekre néztek.
Én nem hallottam, csak láttam, hogy a járókelők, s a haverok Petivel együtt majd felbuktak a nevetéstől. Mit mondjak? Én is.

Azóta is, ha kutyát megyünk sétáltatni gyakran eszünkbe jut, hogy vigyük a kutyát is vagy elég csak a póráz..?

2009. augusztus 10.
Zsefy Zsanett
Háttérben: Csöpike, elől: Alízka
Csöpike, Peti fiunk és Alízka
Csöpi kutya a tacskókeverék...ravasz volt mint egy róka, és bátor, mint egy farkas.
A másik kutyus: Alízka....szelíd, kedves játékos..talán csak álmában érezte magát olyannak, mint egy tigris..
Az írás elején Mazsi kutyánk fotója..ő hosszú szőrű tacskó..volt. Okos, végtelenségig ragaszkodó, hűséges, szeretni való.
Mindegyikőjük talált kutya volt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése